Húsvét 3. vasárnapja – Az emmauszi tanítványok (Lk 24,13-35)

Húsvét 3. vasárnapja – Az emmauszi tanítványok (Lk 24,13-35)

Az első benyomásom a két tanítvánnyal kapcsolatban, hogy ők menekülnek: reményvesztetten és fejvesztetten: el innen! Meg is fogalmazzák csalódottságukat a hozzájuk csatlakozó Idegennek: „mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt.” De az álmaik most összeomlottak. S annyira félnek a kudarctól, hogy még annak se mertek utánajárni, amire most hivatkoznak: „Néhány hozzánk tartozó asszony megzavart minket – hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták…” És ez a megtorpanásuk, az önmaguk féltése elszomorító; megerősödik bennem a rossz érzés: ezeknek nem lehet kedvükre tenni, nem lehet kiemelni őket a depresszióból, ők eldöntötték, hogy megmenthetetlenek lesznek.

Jézus ezért fakad ki: „Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni… ”

Magunkat látjuk az emmauszi úton! Talán csordultig van a szívünk: úgy érezzük, semmi sem úgy alakult, ahogy szerettük volna.

De két tényezőre oda kell figyelnünk: Jézus minket sem hagy magunkra a bánatunkban, ő odaszegődik mellénk, és épp most magyarázza el, hogy ennek így kellett történnie. S a másik reményforrásunk: még útközben vagyunk! Még folyamatban van a történetünk – és nem lenne szerencsés önként rabságba vonulnunk, mielőtt bárki is kimondaná felettünk az ítéletet!

Aki Jézus jelenlétében – miközben az élete még folyamatban van – bebeszéli magának, hogy „nincs semmi értelme, vége mindennek!” – az saját maga döntött a veszteségéről. Ennek a saját döntésű kudarcnak az lehet az érzelmi háttere, hogy ez a két menekülő tanítvány sokkal inkább foglalkozott önmagával, mint az Istennel; inkább fájlalta saját veszteségét („Mi pedig azt reméltük…”), mintsem örülni tudott volna Krisztus győzelmének. És ebben rejlik a mi csapdánk is: ha magunkkal többet foglalkozunk, mint az Istennel, akkor az Istent nem fogjuk észrevenni, és ez esetben aligha lehet segíteni rajtunk.

Most, a jelenben. De Jézus tovább lát a jelennél, és Ő nem adja fel! Elmagyarázza nekik és nekünk mindazt, ami az Írásokban róla szól. A szájukba rágja azt, amit nekik is tudniuk kellett volna. Nekünk is elmagyarázza, hogy amiben épp benne vagyunk, annak így kellett történnie.

Ez a két tanítvány nem képes befogadni a szavak értelmét. Most. De majd – amikor felismerik az Igazságot – visszaemlékeznek: „Ugye lángolt a szívünk, amikor….” S ebből látszik, hogy ha akkor nem is értették meg, a lelkük mélyén elraktározták – mégiscsak megérintette a szívüket Jézus jelenléte! És amikor a szívükről lehull a páncél, minden a helyére kerül bennük.

Ebben bízhatunk mi is: amikor szükséges lesz, a Szentlélek eszünkbe juttatja Jézus szavait és tetteit. Akármekkora is most az értetlenség, a kegyelem nem veszik el – és az Isten türelme megvárja, hogy aki ma még nem tudja, merről érkezik feléje a hívó szó, odaforduljon feléje.

Ez a két megtévedt tanítvány akkor ismerte fel az Idegent, amikor asztalhoz ültek, és Ő kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik. Ma is sok megtévedt tanítvány van, akinek a jelenben hiába beszél Jézus. De eljön a felismerés pillanata, amikor nem tudnak tovább értetlenkedni! És ez akkor lesz, amikor hajlandók lesznek behívni Jézust az életükbe, és készek lesznek átvenni Tőle a nekik kínált Falatot.

Mi most a járványveszély miatt fizikai valóságunkban nem ülhetünk Jézussal egy asztalhoz. De elmúlik ez a kényszerhelyzet, és újra ott leszünk Vele a Kenyértörés (szentmise) közösségében. S akkor minden esélyünk meglesz arra, hogy megvilágosodjon előttünk mindaz, ami ma még homályos vagy kilátástalan. Mert az Ő jelenlétében, és a Tőle nyert Kenyérben rejlik életünk minden áttekinthetetlen helyzetének megoldása.

Összegezve:

Nem kell(ene) menekülnünk!

Észre kell(ene) vennünk, Ki az, aki mellénk szegődik.

Ne higgyük lezárt eseménynek azt, ami még folyamatban van. S az életünk ilyen. Az Isten kegyelme pedig még inkább.