Húsvét 4. vasárnapja – Papi hivatások világnapja – Anyák napja

Húsvét 4. vasárnapja – Papi hivatások világnapja

A papi és szerzetesi hivatások ünnepén Jézus a jó és igaz pásztorról tanít az evangéliumban. Az élet bármely területét választottuk is, hogy ott embertársaink szolgálatára legyünk, azt azzal az elkötelezettséggel tehetjük, amit Jézustól tanulhatunk. Aki nem isteni hívásra (legjobb tudásának megfelelően, az önzetlen jóakarat szellemében) választott magának munkaterületet, annak nincs sok esélye, hogy a rábízottak felismerjék hangját – ahogy Jézus mai tanításából halljuk (Jn 10,1-10). Ez pedig a sikertelenség nyomasztó terhével fog ránehezedni. Ezért szükséges, hogy kutassuk, hova, kikhez szólít a „hivatásunk”.

A szülői hivatás nem csak a földi boldogulásra segíti a gyermekeket, hanem az üdvösségre akarja elvezetni őket: szülő és gyermeke együtt haladnak az örök boldogság útján. Az egészségügyi dolgozók az életet védik és erősítik; a rendfenntartó erők mindent elkövetnek, hogy biztonságban élhessünk; a honvédő katonák, a mezőgazdaságban fáradozók, és akik az ételeinket elkészítik és minket a boltokban kiszolgálnak – Jézus szavai szerint – olyan „ajtók”, akik által az emberek közlekedni tudnak, mert rendeltetésüknek megfelelően a helyükön állnak. A tudósok, a kutatók és a felfedezők, a kicsiket és nagyokat tanító pedagógusok nélkül ki adná tovább az elmúlt századok során felfedezett értékeket? Nélkülözhetetlen az ő helyükön létük. Nem különben akik az irodákban dolgoznak, könyvelnek és adminisztrálnak, és akik a tömegközlekedésben szolgálnak. És ha megfeledkeznénk az asztalosokról, a lakatosokról, a lakáskulcsát elveszített embert hazaengedő zár-mesterről, a villanyszerelőről, tetőfedőről, kőművesről és a szobafestőről – sok hiányossága lenne a kényelmes életünknek!

Persze van, aki mindezt megélhetése érdekében teszi, nincs is sok öröme benne. Pedig Isten mindegyikünket örömteli életre hívott és boldognak akar látni minden embert. És hogy ez megvalósul-e, tőlünk függ: hogy mi magunk rátalálunk-e a hivatásunkra, és egymást segítjük-e ebben, vagy épp akadályozzuk – ez mindegyikünk felelőssége.

Egy példabeszéd két szerzetese vándorlása közben egy széles folyóhoz érkezett. Éppen készültek átgázolni rajta, amikor észrevettek a parton egy tanácstalanul álldogáló asszonyt. Szóba elegyedtek vele, és ő elmondta bánatát: nem tud átkelni a folyón. A két jámbor szerzetes azonnal felkínálta neki, hogy összekapaszkodott karjukra ültetik és átviszik a vízen. Az asszony boldogan elfogadta ajánlatukat, és már indultak is. Néhány perc alatt átértek a folyón, letették az asszonyt, és mindenki folytatta az útját. Pár perc múlva az egyik szerzetes elkezdett panaszkodni: nagyon fáj a dereka, a gerince, biztosan meghúzódott a cipekedés közben. A másik szerzetes nem szólt rá semmit. Majd kis idő múlva az első tovább panaszkodott, sőt lefeküdt a földre, és jajveszékelt, mennyire fáj minden tagja. Mire az másik szerzetes azt mondja neki: Tudod, nekem azért nem fáj semmim, mert amint átértünk a folyón, én azonnal letettem ezt az asszonyt, te pedig még mindig cipeled a terhét.

Ha a küzdelmeinket el tudjuk engedni, azok megszűnnek. De aki magához szorítja őket, és „élvezi”, hogy kesereghet valami miatt, annak lesz is rá oka.

Aki rátalált a hivatására, az örömmel teszi mindazt, amit feladatköre kijelöl számára – legyen az pelenkamosás vagy laboratóriumi munka, színházi vagy hangszeres előadás. A pécsi Orvostudományi Egyetem legendás professzorának, Romhányi Györgynek (1905-1991) élettörténete ezzel a címmel jelent meg: Fele játék, fele gyötrelem. Természetes, hiszen a hivatástudattal végzett szolgálatból se maradhat ki az áldozathozatal.  Talán épp ez az, ami megérezteti velünk mindennek az értékét. És azt a boldogságot, amivel majd az Úr elé tárhatjuk eredményeinket, mondván: Nézd, Uram, adtál nekem talentumot arra, hogy… és én vettem a fáradságot, és ezzé lett a kezem között. Áldalak érte, Uram! Az életünket mérlegelő Isten pedig reméljük, azt válaszolja rá: „Jól van, te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!” (Mt 25,23)

A papi hivatásról három dolgot szeretnék mondani:

1. Szent II. János Pál pápa mondta a papi hivatásáról: „Két éve vagyok pápa, több mint 20 éve püspök, és mégis az maradt számomra a legfontosabb, hogy pap vagyok, hogy minden nap szentmisét mutathatok be, hogy Krisztus saját áldozatát megújíthatom, és őt felajánlhatom az Atyának – az egész világot és magamat is.”

A papság titkáról – aranymiséjekor megjelentetett könyvében – az „Ajándék és titok”-ban írja: „A pap Isten titkainak megbízottja, akitől nem kívánnak többet, mint hogy hűséges legyen (vö. 1Kor 4,1-2). A megbízott nem tulajdonos, hanem az, akire a tulajdonos rábízza javait, hogy hűségesen és felelősségtudattal kezelje azokat. Ugyanígy Krisztus a papra bízza a hit és az üdvösség javait, hogy méltányosan ossza szét mindazok közt, akiknek szánja. A pap tehát Isten Igéjének embere, a szentségek embere, a ‘hit titkának’ embere. …

A papi hivatás titok. Csodálatos csere Isten és ember között. Az ember Krisztusnak ajándékozza emberi mivoltát, hogy Ő rendelkezzen felette, és az üdvösség eszközévé tegye. Krisztus elfogadja ezt az ajándékot, és az embert mintegy önmaga alteregójává, másává alakítja. Ha nem ragadjuk meg a titkot, amely e ‘cserében’ rejlik, akkor nem leszünk képesek megérteni, hogyan lehetséges, hogy egy ifjú, aki meghallja a ‘Kövess engem!’ szavakat, lemond mindenről Krisztusért, abban a bizonyosságban, hogy csak ezen az úton haladva képes teljes mértékben kibontakoztatni emberi személyiségét.

Létezhet-e emberi mivoltunknak tökéletesebb megvalósítása annál, mint hogy naponta újra megjelenítjük Krisztus személyében a megváltó áldozatot, ugyanazt, amelyet Krisztus a kereszten vitt végbe? Ebben az áldozatban egyrészt a legmélyebb módon jelen van maga a Szentháromság misztériuma, másrészt pedig olyan, mintha ‘újraegyesítené’ az egész teremtett világegyetemet (vö. Ef 1,10). Teilhard de Chardin szép kifejezésével az Eukarisztiát azért is bemutatjuk, hogy fölajánljuk az ‘egész föld oltárán a világ munkáját és szenvedését’.  …

Az embernek nem szabad elveszítenie azt az érzületet, hogy adósa Teremtőjének, és hogy az összes földi valóság közül egyedül ő, mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény képes elismerni és kiegyenlíteni a tartozást. Ugyanakkor azonban az ember, a teremtményi mivoltából eredő korlátok és bűnös volta miatt, nem lenne képes, hogy végrehajtsa ezt a Teremtőt megillető jogos tettet, ha az Eucharisztia kezdeményezője nem maga Krisztus, az Atyával egylényegű Fiú és a valóságos ember.

A papság, gyökereitől kezdve, Krisztusnak a papsága. Krisztus ajánlja fel önmagát, testét és vérét az Atyának, és áldozatával az Atya színe előtt az egész emberiség és közvetve az egész teremtés számára is megigazulást szerez. Amikor a pap naponta az Eucharisztiát ünnepli, e titok lényegéig hatol. A szentmise bemutatása ennélfogva legyen napjának legfontosabb pillanata, életének középpontja!

A hívek a szentmisén való részvételükkel a megfeszített és feltámadt Krisztus tanúivá válnak, elkötelezik magukat, hogy az Ő hármas – papi, prófétai és királyi – küldetése szerint élnek, amit már a keresztségben megkaptak.

A pap, mint Isten titkainak megbízottja, a hívek egyetemes papságának szolgálatában áll. A pap, amikor Isten Igéjét hirdeti, és a szentségeket, főként az Eucharisztiát ünnepli, egyre inkább ráébreszti Isten egész Népét, hogy Krisztus papságában részesedik, és arra ösztönzi, hogy ezt minél teljesebben megvalósítsa. Az átváltoztatás után felhangzó ‘Mysterium fidei’ szavak minden hívőt arra szólítanak fel, hogy érezze át e szavak rendkívüli, egzisztenciális tömörségét, mi is a Krisztus, az Eucharisztia és a papság misztériuma. …

Ötven évvel pappá szentelésem után elmondhatom, hogy a Mysterium fidei-ben napról napra egyre jobban rátalálok papságom értelmére. Ezekben a szavakban rejtőzik az ajándék mértéke, de a válasz mértéke is, amelyet ez az ajándék megkövetel. Az ajándék egyre nagyobb! És ez így van jól. Tulajdonképpen úgy jó, ha az ember sohasem mondhatja, hogy teljes mértékben válaszolt az ajándékra. Ajándékról és ugyanakkor feladatról van szó: örökre! Ahhoz, hogy teljességében megéljük a papságot, alapvetően fontos, hogy ennek tudatában legyünk.

A papnak nem kell félnie attól, hogy idejétmúlt, mert a pap számára az emberi ‘ma’ belesimul abba, ami a megváltó Krisztus számára a ‘ma’. Minden pap számára a legnagyobb feladat, hogy nap nap után megtalálja a ‘mát’ abban, ami Krisztus számára ‘ma’. „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Zsid 13,8.) Ha tehát a saját emberi, papi ‘ma’ elvegyül abban, ami a ‘ma’ Jézus Krisztus mértékével, akkor nincs veszély, hogy ‘tegnap’ lesz belőle, tehát, hogy maradiak leszünk.” – írja II. János Pál pápa az Ajándék és titok című könyvében (Új Ember, Bp. 1996. 83-96. oldal).

2. Az én papi hivatásom emberi háttere az volt, hogy kisgyerekként boldog papokat láttam templomunkban. Benső harmóniájukat az sem törte meg, hogy eredményes lelkipásztori szolgálatuk „jutalmául” többéves börtönbüntetést kaptak. Megtörhetetlenek voltak. És abban a szeretetben, ami áradt belőlük, a kisgyermek számára az „élet értelme” fogalmazódott meg: így érdemes élni!
3. Tekintve, hogy a papi szolgálatnak szinte kizárólagosan az a lényege, hogy az Isten Országáról hírt adjon, és hirdesse az örömhírt, akár alkalmas, akár alkalmatlan (vö. 2Tim 4,2), ez az örök boldogságról szóló üzenetátadás nem történhet másként, csak boldogan. Egyrészt azért, mert másként nem lenne hiteles (ki hisz annak, aki sírva beszél a boldogságról?), másrészt pedig, mert ha mi biztosak vagyunk a mindegyikünknek felkínált örök boldogságban, akkor semmi okunk nincs más érzelmi területről meríteni, mint a boldogságból. Az Isten életének tökéletes boldogsága lett a mi erőforrásunk és szókincsünk, értelmünk és érzelmeink bázisa.

És akit erre hív az Úr – az nem tehet mást. Akit megtisztel az Úr ezzel a meghívással, annak ez az egyetlen lehetősége. Számára nincs más út (Jónás megpróbálta, nem sikerült neki.) A meghívottnak azt kell mondania, mint amit Izajás válaszol az Úr kérdésére: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk? – Így válaszoltam: Itt vagyok, engem küldj el!”  (Iz 6,8)

 

 

Imádságos szeretettel és Mécs László versével köszöntjük az Édesanyákat!

 

MÉCS LÁSZLÓ: A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA

 

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot

messiás-mutató különös csillagok,

csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

 

A többiek láttak egy síró porontyot,

de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,

mintha babusgatná a szép napkorongot.

 

Maga adta nékem édessége teljét,

úgy ajándékozta anyasága tejét,

hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék.

 

Isten tudja honnan, palástot kerített,

aranyos palástot vállamra terített,

fejem fölé égszín mosolygást derített.

 

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,

ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,

mint királyi ember királyi urának.

 

Amerre én jártam, kövek énekeltek,

mert az édes anyám izent a köveknek,

szíve ment előttem előre követnek.

 

Amíg ő van, vígan élném a világom,

nem hiányzik nekem semmi a világon,

három bánat teszi boldogtalanságom.

 

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni

egymást a sok ember, a sok-sok királyfi

úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni.

 

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan

fekszik a föld alatt virággá foszoltan,

senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

 

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,

minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:

kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

 

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna

s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,

az én köszönetem így is kevés volna.

 

Hogyha a föld minden színmézét átadom,

az ő édességét meg nem hálálhatom,

ez az én bánatom, harmadik bánatom.