Húsvét 5. vasárnapja – Én vagyok az út, az igazság és az élet

Bárdos Lajosarra  kérdésre, hogy számára kicsoda Jézus? – ezt válaszolta: Gyermekkoromban nem több, mint az izgalommal várt karácsony. Gyertyafény, indián könyv, kisvonat. Nagydiák éveimben: kamaszos fölénnyel lefitymált „legenda”. Aztán katonasor, háború, felnőtt élet – és lassanként bizonyossággá vált számomra, hogy Ő csakugyan az, aminek magát mondotta: út, igazság, élet.

Út. Tudom, merre járjak, tudom, merre haladjak. Senki nem mondta, hogy a helyes út sima és kényelmes. Meredek és göröngyös az. De a sziklamászó is ezt keresi! És ahogy halad fölfelé, egyre szebb a kilátás, egyre fönségesebb az érzés. És ha vissza-visszacsúszik az ember az út nehezein, ki ad erőt az újra- meg újrakezdéshez? Ő.

Igazság. Nincsen szava, amelyik tévesnek bizonyult volna. Pedig ugyancsak cifra évtizedeket ért meg az én hetvenéves nemzedékem. De minden fordulatban, minden forgatagban bevált szavainak igaza. Soha semmi bajom nem lett abból – de másnak sem! – hogy például megfogadtam legfőbb szavát is: szeresd felebarátodat! De sokszor nem volt ez könnyű! Gáncsokat, vádaskodásokat nem visszabosszulni, hanem baráti kéznyújtással elfeledetté tenni. Ki adott ehhez erőt? Ő.

Élet. A szó határtalanságából most csak a teljességet idézem. Zöldfülű siheder koromban együtt fújtam a fújókkal: micsoda abszurdum! Egyszer azt mondja: békét, máskor: kardot. De hát az élet pontosan ilyen. Telve ellentmondásokkal, szélsőségekkel. Igenis, óhajtjuk a békét, de ha kell, fegyvert ragadunk feldúlói ellen.  És az a sok egyéb fekete-fehér, igen-nem? Bánkódjunk-e folyton vagy vigadjunk? Nem vagy-vagy, hanem is-is: nagypéntek is van, és húsvét is. A férfi magánya, vagy a házasság boldogsága? Nem vagy-vagy, hanem is-is: szerzetesnek lenni éppoly fennkölt életeszmény, mint ahogy a házasság szentség. (Amihez megint csak Ő ad erőt.) Van pap-fiam is, és vannak családos gyermekeim is. Mindegyik boldog az ő életállapotában. És én sokszorosan boldog általuk.

És Ő általa, aki út, igazság, élet. Vagyis az igaz életre vezető út.”

Szalóczi Pelbárt ferences atya:„Is kötőszóval kezdhetem csak a felkérésre adott választ. Nagyot, szépet, okosat írtak sokat Jézusról. Ami itt következik, mintegy folytatásként, az is beletartozik egy teljesebb Jézus-képbe.

Ki nekem Jézus? Az, aki „szeretett engem, és föláldozta magát értem” (Gal 2,20). Sőt, „előbb szeretett” (Jn 4,19). Nincs kivétel! Mindenkit szeretett, és mindenkiért feláldozta magát. A szeretet és az áldozat egy tövön fakad.

Vállalta a keresztet, a „kereszt botrányát” (Gal 5,12). Kereszthalálát gyöngeségnek tekintették, s „gyöngeségében ugyan megfeszítették, de Isten erejéből él” (2Kor 13,4). Oly erős, hogy ezt a gyöngeséget is megengedhette magának, vállalhatta. Ereje megnyilvánult abban is, hogy a kereszten váltott meg. Megszabadított az eredeti bűntől, feloldozást ad személyes bűneimtől. Van bűn és rossz a mai világban is, de ez az áldozat minden indokoltnak vélt pesszimizmus tövisét kihúzta. Minden rossz valami jónak árnyéka. Ahol rossz van, hatalmasabban dolgozik a jó (G. Greene). Ez a jó nem rejtőzik el, csak én fordíthatom el előle gondolataimat, érdeklődésemet.

Ha a teljesség igénye irányít, mindig megtalálom Jézust. Ő nemcsak szíve mélyéből sugárzó szavakkal vallotta meg szeretetét, hanem élete odaadásával is. Ennél nagyobb szeretet és áldozat nincs (Jn 15,13). Ez a szeretetből sarjadó áldozat mutatja meg: mi lennék Jézus nélkül, s mi lehetek, hová juthatok általa. A keresztáldozat nyitotta meg az eget, az örök boldogságot. Ez a mindenen elömlő jó hír, evangélium tartalmának hatása.

Vállalta, hogy gyöngeségéről olvashassunk az Írásban más vonatkozásban is. Izajás jövendölése teljesedett: „Gyöngeségünket magára vette” (Mt 8,17). „Őrá is gyöngeség nehezedik” (Zsid 5,2). De ha az egész Jézust nézem, megbizonyosodik előttem, hogy ebben a gyöngeségben erő nyilvánul meg (2Kor 12,9). „Gyöngesége erősebb az embereknél” (1Kor 1,21) Csak az igazán erős meri mutatni gyöngeségét. E gyöngeség mögött van végtelen gyöngédség és szeretet. Egyetlen mondat minden magyarázat, fejtegetés helyett elég válasz a miértre: Ő „nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel” (Zsid 4,15).

Vállalta azt az áldozatot is – s ez is erejét igazolja – hogy sikertelenségeit, kudarcait nem rejtette el, följegyeztette. Nem úgy irányította tevékenységét, hogy mindenben csak az eredményesség világítson. Az Oltáriszentség megígérése után a „kemény beszéd” miatt tanítványai zúgolódtak, „s ettől fogva tanítványai közül sokan (!) visszahúzódtak, s többé nem jártak vele együtt” (Jn 6,66). „Hányszor (!) volt, hogy össze akartam gyűjteni gyermekeidet, … de te nem akartad” (Lk 13,34). „A romlás fia” elveszett (Jn 17,12). Így akar nevelni, hogy le ne törjön a sikertelenség, a kudarcot is számítsuk be életünkbe és munkánkba. Meg arra is, hogy nem a kudarcé az utolsó szó! Nem! Hanem az áldozatos szereteté, a Jézus erejéből biztosított győzelemé! Mennyire feltárja ez Jézus nagyságát és erejét! Azt, amit belénk akar árasztani, mert szeret minket és föláldozza magát értünk. Lehet-e mást mondani Jézusnak ezekről a vonásairól, mint Szent Ágostont ismételni: Fecit et hoc caritas – Ez is a szeretet műve.

Csak egy másik kötőszóval fejezhető be ez a gondolatmenet – a Jézussal foglalkozó folytassa magában: Ez is… és…”